Japán: utazás a kontrasztok messzi galaxisába

Cseresznyevirágok, evőpálcák, gésák, legyezők kavarognak a fejünkben. Az emberek kicsik, de rengetegen vannak, ezért nagyon szűkek a lakások, és úgy nyomják be őket a metrószerelvény ajtaján. Mindenki mangát olvas és animét néz, közben nyers halat eszik, az egész országban folyamatosan bömböl a J-pop, és loliták rohangálnak mindenfelé. Öltönyben, jelmezben vagy kimonóban sétálnak az utcán, tussal írnak merített papírra, és még mindig van császár. Valahol láttuk, hallottuk, valaki mesélte, de túl távol van ahhoz, hogy ellenőrizzük, hogy egyáltalán el tudjuk képzelni. Pontosan azért vágyunk annyira Japánba, mert szeretnénk kezdeni valamit ezekkel a sztereotípiákkal. Vagy megerősíteni, vagy szertefoszlatni, de mindenképpen szeretnénk végre a saját szemünkkel látni.

Amíg Japán földrajzilag nem kerül közelebb hozzánk, addig érdekes marad, és mindig lesznek, akik oda akarnak utazni. És ha már utaznak, akkor az legyen a cseresznyevirágzás idején. Ez is a Japánt övező rejtélyek egyike, hogy miért pont a cseresznyevirágzás „futott be” Nyugaton, mikor nemcsak a tavasznak, hanem minden más évszaknak is megvan a maga őrülete a szigetországban. Aláírom, a cseresznyevirágzásnak van a helyiek körében is a legnagyobb kultusza, de nem kizárólagos. Tavasszal a cseresznyét nézik, holdtöltekor a holdat, télen a havat – nem meglepő módon mindig van valami, amit lehet nézni, és persze ennek ürügyén ünnepelni. Az őszi időszak nem sokkal marad le a tavaszhoz képest Japánban, a momiji szót mégis kevésbé ismerik Nyugaton, mint a szakurát. Mintha a virágzás és levélhullás, az éledés és elmúlás nem egy pár lenne. A japán esztétikában meghatározó a múló dolgok iránti érzékenység, az elmúlásban és az elmúlás miatt érzett szomorúságban rejlő szépség megtalálása. Az őszi levélnézésben erőteljesebben körvonalazódik a japánok szellemisége, mint a cseresznyevirág nézésben.

Lássuk, hogy milyen helyszíneket érdemes végigjárnunk a tűzvörös és aranyszínű lombkoronák alatt, hogyha a felkelő nap országában járunk! Érdemes megismerkedni az országot uraló erős kontraszttal, így tegyünk egy képzeletbeli utazás a fővárosba, Tokióba, majd Kamakurába, Kiotóba és Narába!

Tokió: Halászfaluból világváros

Tokió modern városként él a fejünkben. A közlekedési eszközök útvonalaival behálózott metropolisz, mindig zsúfolt utcákkal, lüktető zajokkal. Ezt nem lehet megcáfolni, csak kiegészíteni: Tokió egy modern város, ami őrzi a múltját. Az aprópénzünket beszórhatjuk a pachinko automatákba, de a szentélyek és a templomok ládáiba is imádkozáskor. A legnagyobb világmárkák közül válogathatunk a modern sztárépítészek alkotásait felvonultató, csillogó-villogó Omotesandō bevásárló utcán. Innen, a fényűzésből és tolongásból pedig egyenes út visz minket a Meiji-szentélyhez.

Mintha egy erdőbe csöppennénk a betondzsungel közepén. Zöld lombkoronák, kavicsos út, fából készült szentélyépületek feledtetik el velünk, hogy az üveg-acél-beton fellegvárában, Tokióban járunk. Ezt a kettősséget, a szürke és a zöld egymástól élesen elhatárolódó szigeteit a Tokyo Skytree, a város legmagasabb, a világ 2. legmagasabb épületének kilátójából figyelhetjük meg leginkább. A modernitás 634 méteres szimbólumából a Sumida-folyón átkelve juthatunk el a hagyományos Asakusa városrészbe és Tokió legrégebbi buddhista templomába, a Sensō-jiba. Ha Tokióban járunk, szinte kötelező fényképet készíteni a templom főkapuját, a Kaminari-mont, „Mennydörgés kaput” ékesítő hatalmas, piros lampionnál. A kapun átlépve a Nakamise dōrira jutunk, ahol finomságokat és szuveníreket árusító standok és az itt vásároló tömeg nehezíti meg utunkat a Sensō-ji templomig és az Asakusa szentélyig. Mindent árulnak, amit egy turistának meg kell kóstolnia és útjáról haza kell vinnie, a tradicionális édességektől az evőpálcáig.

Aki más jellegű emlékre vágyik, az felkeresheti a hagyományos bazársor szöges ellentétét, Akihabara városrészt. Villogó fények, game centerek, szórólapot osztogató, pincérnő ruhába öltözött lányok, sípoló-pittyegő gépek hangzavara, többemeletes, anime- és mangafigurákat árusító boltok, olcsó elektronikai eszközök. A városnézés fáradalmait, Tokió furcsa kettősségét kipihenhetjük egy izakayában is, de feldolgozhatjuk egy dübörögő, hamisítatlan tokiói technobuliban is.

Kiotó, a tradicionális Japán szíve

Kiotót, az egykori császárvárost gyakran az egész nemzet kultúrájával és hagyományaival azonosítják, hiszen itt összpontosul minden, amit a tradicionális Japánról gondolunk. Az ódon köveken, a sikátoros utcácskákban sétálva többszáz éves épületek mellett haladunk el, utunkat selyemkimonóba öltözött gésák keresztezik és a városban megelevenedni látszik egy mára letűnt világ képe. A legtöbb embernek Kiotóról a város szimbólumának számító, arannyal borított fenséges Kinkaku-ji templom jut eszébe. Mikor látjuk fényképeken, valahol megragad az emlékeinkben, és erősíti azt a vágyunkat, hogy Japánba valamikor egyszer el kell jutnunk.

A Ryōan-ji templom és hozzá tartozó kőkert a zen buddhizmus kiemelkedő példája. Kiülünk a templom hosszú, fából készült teraszára, és próbáljuk megérteni, amit magunk előtt látunk: kavicsok szabályos barázdái, amelyek rendezettségét pár nagyobb kő bontja. Az egyszerűségében gyönyörű kert harmóniájában elmerülve kiüresednek gondolataink, és a természetben elmerülve kicsit közelebb kerülhetünk a zen lényegéhez.

A Kiotó keleti dombjain elhelyezkedő Kiyomizu-dera templomból az őszi levélhulláskor páratlan kilátás nyílik a városra, és ha van türelmünk végig állni a sort, belekortyolhatunk a hely nevét adó forrásvízbe is. Ha nem is a víztől, de a látványtól, a templomot övező természetben tett sétától biztosan felfrissülünk.

A császárvárosban járva ne hagyjuk ki a Fushimi Inari szentélyt sem! Az imacsarnokhoz vezető úton több mint tízezer torii szentélykapu sorakozik, amelyek mindegyikén adományozójuk nevét olvashatjuk. A kapuk élénk színe, végtelensége és változatos méreteik garantáltan elkápráztat majd bennünket.

A belvárostól kissé távolabb találjuk Arashiyama lenyűgöző bambuszerdejét. Az égig érő bambuszok között halvány sugárban világít be a nap, különleges hangulatot teremtve ezzel a sűrű erdőben. Amikor a szél átjárja a bambuszligeteket, hallhatjuk, ahogy a hatalmas növények misztikus hangon zúgnak.

Nara, a szent őzek otthona

A kiotói szentély- és templomdömping közben nem árt egy kis pihenőt tartani. Látogassunk el Nara bájos városába, ahol a szent őzek laknak. A barátságos állatokat az ősi japán vallásban, a sintoizmusban szent üzenethozónak tartják, ezért háborítatlanul kószálhatnak egy hatalmas narai parkban. Nehéz megmondani, hol kezdődik pontosan és meddig tart a park. Valahol ott, ahol meglátjuk az első őzet és valahol addig, ahol meglátjuk az utolsót. Mintha valami mesében sétálgatnánk, főleg amikor előbukkannak a sárga kis házak, valamiféle nyaralók, ahol néhány szerencsés megszáll, amikor Narában jár.

Az őzek először az állomáshoz legközelebb lévő Tōdai-jiig mutatták az utat. 752-ben épült Tōdai-ji volt minden tartományi buddhista templom főtemploma. Mind a mai napig Japán egyik leghíresebb temploma, az itt található Nagy Buddha pedig külföldön nemcsak Nara, hanem az egész ország egyik szimbóluma. A városba gyakorlatilag mindenki a Daibutsu, a Nagy Buddha miatt érkezik. A főcsarnok közepén, méltóságteljesen üldögélő 15 méteres, 500 tonnás alkotás Japán legnagyobb bronzból készült Buddha-szobra. Minden egyes részlete aprólékosan és finoman megmunkált, tökéletesen megfigyelhetők rajta Buddha szépségjegyei.

Kamakura, a kis Kiotó

Kamakura az évszázadok során a viszontagságok ellenére is meg tudta őrizni hagyományos arcát, melynek népszerűségét köszönheti, s amely miatt gyakran a „Kelet-Japán Kiotója” névvel illetik. A város a XII. század végétől csaknem 150 évig a sógunátus központja volt, azaz Kiotó mellett Japán „másik fővárosának” számított. Ebben a korszakban virágkorát élte a buddhizmus, így számtalan templom épült. Ennek köszönhetően gyakorlatilag lehetetlen egy sétát tenni úgy, hogy ne botoljunk egy templomba vagy szentélybe.

Ezek közül kiemelkedik a Kōtoku-in, amely a tiszta föld buddhista szekta temploma, amelyet leginkább az előtte álló Buddha szobor miatt keresnek fel a látogatók.

A kamakurai Nagy Buddha a 2. legnagyobb bronzból készült Buddha szobor Japánban a narai után. Megmunkálását, részletgazdagságát és méreteit tekintve mindkettő lenyűgöző alkotás, hangulatuk egészen különböző. A templom félhomályában fölénk magasodó narai Amida Buddhához képest teljesen más benyomást kelt a fák között, a kék ég alatt ülő kamakurai daibutsu. A kamakurai üreges szoborba be is mehetünk. A daibutsu hátán még két nyitható ablak is található, amely elegendő fényt szolgáltat ahhoz, hogy belülről is lássuk a szobor szerkezetét.

New York-ra sokszor mondják, hogy a világ és a különböző nemzetek olvasztótégelye. Az évszázadokon át elszigetelt Japán önmaga kultúráján belül hozta létre a diverzitást. Ide, ha be is kerül valami külföldről, az is japán, japános lesz. Japán a saját kultúráján belüli korok és szokások olvasztótégelye: hagyományainak nyersanyagából és a nyugati behatásokból egyedülálló ötvözetet hoz létre. Utazzunk el magunk is ebbe a messzi országba, és bizonyosodjunk meg erről első kézből!